– Mehetek én is?
– Egyáltalán miért szeretnél jönni?
– Mert már hetek óta erről beszéltek és szeretném én is megnézni.
– Nem hiszem, hogy élveznéd, és csak körülöttünk lábatlankodnál.
– Légy szíves, hadd menjek!
– Csak, ha megígéred, hogy nem kóborolsz el! És kereken – ekkor ránézett az órájára – 5 perced van elkészülni.
– 5 perc? Nagyon nagylelkű – forgattam a szemeimet miközben elrohantam, mert biztos voltam benne, hogy elmennének nélkülem, ha nem érek ki 10 percen belül (igen a megszabott idő kétszerese alatt).
Úgy gondoltam, hogy nem kéne túlságosan feltűnő dolgot felvennem, ezért a borzalmas stílusérzékemhez híven egy sötétkék farmer, a kedvenc fehér pólóm és egy sötétzöld cipzáras pulcsi mellett döntöttem. 8,5 perc múlva a kijáratnál voltam, ahol a többiek is várakoztak.
– Ezt ki engedte ide? – kérdezte Dominik. Sosem kedveltem ezt a fiút, mert mindig illetlen kommenteket tett rám, bármit csináltam az nem volt neki elég jó, pedig majdnem mindenben jobb vagyok nála, és amiben pedig nem, azt akkor dörgöli az orrom alá, amikor csak tudja. De szerencsére szinte soha senki nem figyel oda rá. Külsőre egyébként semmi különös nincs benne, szőke, hullámos haja van világosbarna szemekkel és körülbelül 175 cm magas lehet.
– Miért mindig ezt a pólót veszed fel, amikor elmegyünk valahová? – kérdezte tőlem Roland úgy, hogy csak én halljam, miközben felhúzta a pulcsim cipzárját. Őneki középbarna egyenes haja van és világítókék szemei. Nem szeretem hogyha kint van mindened.
– Egyrészt nincs kint mindenem. Csak azokhoz a pólókhoz vagy hozzászokva, amik a felszereléshez tartoznak – utaltam a fekete nyakig érő hosszú ujjukra, amiket gyakorlatozáshoz szoktunk hordani, miközben eltávolodtam tőle és azzal a lendülettel, amivel Ő felhúzta, le is húztam a pulcsit. – Másrészt mikor hagytam ki egy alkalmat amikor idegesíthettelek?
– Sajnos soha.
– Amúgy meg…
– Kezdődik!!
– A barátnőd sokkal kivágottabb cuccokban jár! Ha jól láttam legutoljára talán Félix előtt hajolt le abban a szoknyában, amit olyan nagyon szeretsz. Kezdem azt hinni, hogy nem is téged akar meglátogatni, hanem azt a másik tizennégy rohadtul kigyúrt pasit, akiket vagy az edzőteremben, vagy valamelyik bárban lehet megtalálni. És ebben a pillanatban hajoltam le és fordultam meg és kerültem el egy eléggé fájdalmas ütést a vállamba. Néha ijesztő, hogy mennyire ismerjük egymást. Mindenesetre nagyon is készen álltam egy kis verekedésre, de amint a szemébe néztem tudtam, hogy ez nem most fog megtörténni.
– Hagyd abba!
– Mit? – tettettem az ártatlant.
– Az életem kritizálását. – Odafordult a többiek felé: Figyeljetek! A fesztiválon senkit nem hagyunk egyedül, mindenkinél legyen nála a vészjelző és a telefonja is! Senki sem verekedhet csak mert miért ne, hanem csakis vészhelyzet esetén! Inkább jelezzetek, minthogy baj legyen belőle! Megértettétek?
– Ugye tudod, hogy nem te vagy a főnökünk? – kérdezte Noel. Az Ő haja és szemei is szinte feketék.
– Nincsen főnökünk, viszont lehetnek szabályaink, amiket, ha betartunk akkor nem lesz semmi baj! – védtem meg a barátomat a kritikus gondolkozású egyénektől.
– Most lepődjünk meg, hogy megvéded a kisfiút? – kötözködött Dominik.
– Mindkettőjüknek igaza van! Nem azért mentek, hogy verekedjetek, hanem azért, hogy jól érezzétek magatokat! Ha verekedni akartok, akkor ki tudjátok hívni egymást a körben. – teremtett le minket Péter bá (a főedzőnk).
– Induljunk, hogy ne késsünk el! – javasoltam a többieknek.
– Induljunk! – értett egyet Roland
– Pontosan ki is jön? – tettem fel a kérdést, amit a legelején kellett volna.
– Noel, Dominik, Kristóf, Te, Én. – felelte kétségesen Roland, miközben kiterelt minket az ajtón.
– Csak? Azt hittem, hogy legalább heten leszünk! – gondolkodtam hangosan.
– Nem sok fiút lehet rávenni, hogy eljöjjön egy Taylor Swift zenei összejövetelre, ahol 72,5% a terrortámadás esélye. – mondta Dominik, aki eddig csak hallgatta a beszélgetésünket. Ettől úgy elkerekedtek a szemeim, hogy mind a négyen dőltek a röhögéstől körülbelül 3 percen keresztül.
– Nagyon vicces vagy!
– Ez az én szövegem! És nem kell félned, mert nagyvalószínűséggel nem lesz terrorcselekedet a fesztiválon. – próbált megnyugtatni Roland
– Ha elfelejtetted volna mindannyian gyakorlatilag halhatatlanok vagyunk. Nem félek néhány terroristától. Azon lepődtem meg, hogy Noel eljön egy Taylor Swift fesztiválra.
– Azon én is meglepődtem volna! – reagált Kristóf a beszólásomra.
– Légy szíves, most komolyan válaszoljatok a kérdéseimre! Milyen koncert lesz ez?
– Popzenei. Annyi a lényeg, hogy mindig 5 számból lehet telefonon szavazni, hogy melyik legyen a következő, amelyik a legtöbbet kapja, az lesz a következő. – felelte Noel.
– Honnan szerzik a zenéket?
– Tegnap délutánig lehetett beküldeni őket, egy előre megírt listából, egy telefonszámról 16-ot.
– Milyen számokat küldtetek be?
– Nagyrészt csak olyanokat, amiket nem ismersz.
– Kitől hallottatok erről az eseményről?
– Kristóf minden évben megy a szüleivel és elmesélte, hogy mindig nagy buli van és minket is meghívott.
– Pénzbe kerül a belépés vagy a szavazás?
– Nem, de ha szeretnél bármit enni vagy inni akkor az nagyon drága, mert abból tartják fenn a helyet.
– Oh… Azt hiszem, hogy elfogytak a kérdéseim. Köszönöm, hogy mindegyikre válaszoltál. – köszöntem meg Noelnek a válaszait.
– Szívesen! – felelte, mondjuk kicsit furán nézett rám.
– Szeretnétek még andalogni, vagy inkább szeretnétek ma odaérni? – ordított hátrafelé Dominik.
– Milyen messze vagyunk? – kérdeztem hirtelen, annak ellenére, hogy azt mondtam, hogy nincs több kérdésem.
– Ha így sétálunk tovább, akkor akár háromnegyed óra is lehet. De ha elkezdünk futni akkor húsz perc alatt is odaérhetünk.
– Akkor futunk! – jelentettem ki és elkezdtem rohanni, hogy elmondjam a többieknek is a döntésemet.
Noel picit lemaradt, de követett és kevesebb mint fél perc alatt beértük a többieket. Amint közelebb értem megpróbáltam halkabban lépkedni, hogy meg tudjam hátulról csikizni Rolandot, viszont nem nagyon sikerült, mert elugrott előlem.
-Fussunk! – mondtam
Nem csak futottunk, hanem versenyeztünk is. Tekintve, hogy mindegyiküknél legalább 30 centivel alacsonyabb vagyok és utálok futni nem nagyon élveztem az elkövetkezendő 15 percet. Roland megfogta a karomat és enyhén meghúzta, hogy jelezze, hogy megállunk.
– Már csak párszáz méter. – közölte velünk Kristóf.
– Mennyire lehet kilógni a tömegből? – kérdeztem, hogy kialakíthassak a fejemben egy képet amire számíthatok.
– Semennyire. Vannak apácaruhába öltözött emberek, és tavaly volt egy csapat fiú, akik póló nélkül rövidnadrágban voltak.
-Rendben – nyugodtam meg.
-Menjünk! – sürgetett minket Roland.
-Jaj, nyugodj már meg!
-Menjünk már!
-Idegesítő vagy! Viszont – odafordultam a többiekhez – mehetünk már vagy kell még valami?
– Nem, szerintem mehetünk – mondta Dominik. És elindultunk a fesztivál felé.
– Te milyen zenéket küldtél be? – kérdeztem Rolandtól. – Küldtél be olyanokat is, amiket én is szeretek?
– Igen, küldtem be olyanokat, amiket te is szeretsz. tekintve, hogy majdnem ugyanolyan az ízlésünk, ez nem volt olyan nehéz.
– Remek!
Ebben a pillanatban megláttam a fesztivál központját és leesett az állam olyan elképesztően nézett ki. Az egész egy nagyon nagy téren volt megtartva, a zene jólesően hangos volt és volt néhány emelvény, ahol lehetett táncolni. A tér körüli házakat valamilyen fekete anyaggal vonták be és neonszínű mintákat festettek rá. A tér szélére cseresznyefákat ültettek, amik a tavaszi időnek megfelelően rózsaszínben és fehérben pompáztak.
– Úristen! – csúszott ki a számon.
– A számból vetted ki a szót. – értett egyet velem Roland.
– Ugye, hogy tök menőn néz ki? – kérdezte Kristóf.
– Nagyon! – odafordultam Rolandhoz. – Táncolunk?
– Persze!
És ez volt az a rész amire nem számítottam. Már több mint 2 órán keresztül táncoltunk amikor meghallottam az egyik kedvenc Taylor Swift számomat, a Love story-t. Sikítottam egy picit, utána átkaroltam Rolandot és a ritmusra elkezdtünk táncolni. Egyik pillanatban minden lelassult közelebb hajoltunk egymáshoz és a maradékot a képzeletedre bízom
Juliette.