Kivételes hideg márciusi este volt aznap. Csütörtök volt, én pedig éppen hazafelé tartottam a heti rendszerességű színjátszó próbámról. A társulat már nem a régi volt, az amelyikbe beleszerettem, így gyakran mentem haza egyedül egy-egy commedia dell arte után. Hűvös és erős szél fújt végig a főváros utcáin, nem kímélve az Üllői utat sem. Kellemes érzés járta át a testemet, mikor végre a metróhoz értem. Ott is erős szél fújt, de ez másfajta szél volt, ez egy fokkal jobb volt. Szinte már élvezhető. A kellemes érzést viszont mégsem ez okozta. Zenét hallgattam és épp a kedvenc számom szólt mind a két fülembe, senki kedvéért sem szakítottam volna meg. Aztán mégis. Amint leértem a megállóba egy ismerős alakot pillantottam. Először nem ismertem meg, pedig összetéveszthetetlen volt. Már az öltözéke is kitűnt: fekete bőrdzsekit viselt, alatta pedig egy divatos kékcsíkos ing bujkált. Nadrágja bézs színnű volt és tele volt zsebekkel. Csak a nadrág elején összesen, mind a két lábán tíz zsebet számoltam. Cipője egyszerű, márkátlan és fekete volt. Viszont a cipőfűzője apró kis csillogó gyöngyökkel volt tele tűzdelve. -Szokatlan öltözet. -Gondoltam magamban, de mégis megbabonázott, pedig az arcát még nem is láttam. Mindeközben ő észrevett és rögtön fel is ismert. Szelíd, széles mosollyal közelített felém és meglepően nagy örömmel szólított meg: -Patriiiik! Szia! -Mondta, majd megölelt. Hirtelen egy kisebb sokba voltam. Váratlanul ért engem. Nem is az ölelés volt az, ami elsősorban a meglepődést előidézte (pedig az is kissé váratlanul ért, mivel nem túlzottan ismertük egymást), hanem a megszólítás. Megnyomta a nevem végén az i betűt. Így csak a legközelebbi barátaim szólítanak, ő pedig akkor még nem volt hozzám közel álló személy. Valóban ismertük egymást a színjátszó körről, de ő akkor még új volt, meg amúgy sem szenteltem neki túl nagy figyelmet, csupán csak egy-két helyről hallottam róla néhány (akkor még jelentéktelen) információ morzsát, mint például azt, hogy Római katolikus és hogy hobbiból fut. Én is Római katolikus voltam és szokásom volt futni reggelente, de amikor először hallottam ezeket róla, mégsem keltettek bennem különösebb érdeklődést a lány iránt. Ez ebben a pillanatban megváltozott. Veronikának hívták és Budán lakott. Együtt mentünk a Kálvin térig a hármas metróval, majd szintén együtt Kelenföldre a ,,zöld metróval”. Én a metró vonal másik végében laktam, de ezt a végállomásig nem említettem, mert mindenáron haza akartam kísérni. Az útról magáról nem sok emlékem maradt meg, nem tudnám felidézni miről beszélgettünk, bár inkább csak ő beszélt és én mosolyogva bólogattam minden szavára. Néha egy-egy ,,aha” -t és egy ,,igen, igen” -t közbe nyögtem, de egyébként elég egyoldalú volt a beszélgetés (ha ezt lehet annak hívni). Nem azért viselkedtem így, mert nem érdekelt, amit mond, hanem azért, mert annyira a varázsa alatt voltam, mint mondtam: egyszerűen megbabonázott! Elkábított a sima kerek arca, a gesztenye barna haja, a csillogó szeme, a hófehér mosolya és én semmit sem tudtam tenni ellene! Mikor aztán utunk végéhez értünk megkérdezte tőlem, hogy én hova tovább, mert őt onnan egy busz viszi haza, ki a város szélére. Ha akartam se tudtam volna hazudni neki, az ilyen ártatlan és gyöngéd teremtéseknek nem lehet hazudni! Ha a hazugság erény volna neki akkor is halálos bűn lett volna hazudni, egyszerűen annyira szent volt! Így hát, kissé habozva, elmondtam neki az igazságot, hogy én valójában a belvárosban élek, de őt okvetlenül szerettem volna biztonságban haza kísérni. Itt mintha sejtett volna valamit, mivel váratlanul ezt mondta szó szerint idézve:,, Már az elején szeretném leszögezni, hogy leszbikus vagyok.” Ekkor hirtelen felébredtem eddigi kábultságomból, félórán belül ez már a második sokk hatás volt, ami ért és kétségkívül ez volt a nagyobbik. Derült égből villámcsapás. Ezt éreztem, mintha egy kis üvegszilánk fúródott volna bele a szívembe. Borzasztóan fájt! De időm nem volt lereagálni a történteket, mert mire egy kicsit is magamhoz tudtam térni, már csak azt láttam, hogy fut a busza felé, nehogy lekésse azt, közben pedig egyszer-egyszer hátra-hátra pillant és integet nekem. Úgy tetszik, mintha indulása előtt még valamit motyogtam volna neki válaszul a sokk hatása közben, de hogy mit mondhattam arra már nem emlékszem. A haza utam természetesen abból állt, hogy elmeséltem a barátaimnak a történteket. Ők kivétel nélkül együttérzően végig hallgatták, amint elmeséltem az elmúlt harminc perc eseményeit és mint igazi barátok vigasztaltak és bíztattak azzal, hogy semmi gond, majd lesz másik és hogy engedjem el. Így is tettem: hazamentem és aznap elengedtem.
A következő nap és az azt követő napon viszont tudatosult bennem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egy hét elmúltával még mindig nem tudtam elengedni, szüntelenül, csak rá tudtam gondolni. Egyértelművé vált számomra, hogy ez már rég nem csak vágyódás, ez színtiszta szerelem! Mégis kissé furcsa érzés volt, hiszen úgy utasítottak el, hogy nem vallottam szerelmet, úgy veszítettem el egy csatát, hogy ki se mehettem a csatatére. Hogy is mehettem volna, ha még csatatér sem volt! De én akkor is szerettem őt, mindennél jobban, úgy, mint még soha senkit. Ezt az érzést egyszerűen nem lehetett visszafojtani. Küzdenem kellett a nem létező csatatéren is! Így hát tovább próbálkoztam nála. A következő próbán kedves és barátságos volt velem, ebből ki tudtam következtetni, hogy legutóbbi elválásunkkor nem mondtam semmi hülyeséget. Nem úgy bánt velem, mint akit egy héttel ezelőtt visszautasított, sőt, barátjaként kezelt! -,,Jajj, de naiv!” -Gondoltam magamban, azt hiszi én csak barátkozni szeretnék vele. Nagyot nevettem ez először magamban, nem akartam először elhinni, hogy van ilyen. De mégis volt! Túl szent és ártatlan teremtés volt ő ehhez a világhoz és én, istentelen féreg kihasználtam ezt! Csúnyán kihasználtam és átvertem, közben pedig naponta imádkoztam Istenhez, hogy változtassa meg és tegye őt a legszenvedélyesebb szeretőmmé. Isten nem hülye és a gonosz vágyakat nem teljesíti, bármennyire is kéri tőle azt az illető. Viszont én sem voltam hülye! Kihasználva naivságát többször is elhívtam őt mindenfelé valami hülye kamu kifogással, hogy így egy kis időt tudja eltölteni vele kettesben. Egyik alkalommal például azt hazudtam, hogy az a személy, akivel eredetileg mentem volna színházba az hirtelen eltörte a lábát és így nincs ki velem jöjjön színházba. Ő természetesen megsajnált és eljött velem színházba. Ilyen és hasonló módon összehozott burkolt randevúkkal telt el a következő egy hónap. És mit ad Isten?! Egyik alkalommal ekképp szól hozzám:,, Talán még sem olyan rosszak a férfiak.” majd a vállamra hajtotta a fejét. Mint kiderült biszexuális lett miattam. Miattam! Az én vonzerőm hatására szinte gyökerestül megváltoztak az elvei: egy invertált személyből dualistát csináltam. Megcsináltam a lehetetlent teljesen egyedül!
Ez hatalmas öröm volt a számomra, hiszen ez rendkívül nagy teljesítmény volt, de az alatt az egy hónap alatt nem csak ezt sikerült elérnem. Négy héten keresztül minden színkör után hazakísértem. Ilyenkor olyan jól elbeszélgettünk egymással. Vele mindenről lehetett jót beszélgetni. Egyszer aztán elmondta nekem, hogy rajong egy bandáért, nem is akármelyikért, hanem a K.-ért. El se tudtam hinni, hiszen én pont jó barátságban voltam a K. banda énekesnőjével (ugyanis ti. a baráti társaságom kemény magjába tartozott). Ezt kihasználva megígértem neki, hogy a következő koncertjükre elviszem őt és teljesen ingyen az elsősorban élvezheti majd a koncertet, sőt, ha akarja, még be is tudom mutatni Lucának. Ettől majd kiugrott a bőréből, annyira boldog volt, majd jó szorosan megölelt. Szép este volt mondhatom. De nem volt szebb, annál az esténél, amikor ténylegesen el is vittem a megígértek szerint a K. koncertre. Nagyon élvezte és hihetetlen közel kerültünk egymáshoz az nap éjjel. Ám, mint később kiderült, azon az éjszakán nem csak hozzám került szoros kapcsolatba.
Egy héttel a koncert után, a főpróba napján megbeszéltük Veronikával, hogy szokás szerint együtt megyünk haza. Mondtam neki, hogy ezt ma különösen meg kell tegyük, ugyanis egy nagyon fontos dologról szerettem volna beszélni vele. Végre szerelmet akartam neki vallani. A siker szinte biztos volt, így nem féltem. A próba végén nekem még volt egy utolsó jelenetem, amin még végig kellett menni. Veronika nem volt benne ebben a jelenetben, szóval ő csak kívülről figyelte az események folyását. Egyszer csak, mikor épp nem én beszéltem, fél szemmel láttam és fél füllel hallottam, amint a társulat vezető oda megy Veronikához és a következőket mondja:,, Veronika, ezt egy bizonyos Luca küldi önnek. Azt üzeni, hogy szeretne jobban megismerkedni önnel”. Közben átadott neki egy szív alakú levelet, majd odébb állt. Veronika mosolyogva olvasta végig magában a levélben foglaltakat, majd elpirult. Érezhettem, hogy figyeli valaki, mert azonnal rám nézett, egy ideig riadtan nézett rám, majd felkapta a kabátját és a táskáját, megfogta a mellette ülő Flóra kezét, újra rám nézett és közölte velem:,, Bocsáss meg, de most haza kell kísérnem Flórát, az anyja nem tud érte jönni.” és kiviharzott. Engem azonnal elöntött a méreg, amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam a cuccaimat és a jelenetemet otthagyva utánuk viharzottam. Az ajtó úgy csapódott be mögöttem, mintha a huzat csapta volna be. Tudtam, hogy a barátaim az épület előtt fognak rám várni, így Luca is ott kell legyen velük. Tudtam, ha nem találom ott, akkor nem csak félreértés volt az egész, amit az imént hallottam és láttam. Kiérve az épületből mindenkit ott találtam a lépcsősor alján. Beszélgettek, nevetgéltek, majd mikor megláttak egyszerre boldogan a nevemet kiáltották:,, Patriiiik!”. Hirtelen megkönnyebbültem, csak félreértés volt az egész. Csupán egy féltékeny elme hamis szüleménye. Aztán hirtelen megjelent Veronika. Kacagva ugrott Luca nyakába, engem akkor még észre se véve, így kiáltott:,, Ó én Lucám! Én is szeretlek! Szöktess meg attól a tébolyulttól, hogy végre teljes lehessen szerelmünk!”. Ez a kis jelenet teljesen elvette a józan eszemet, egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkozni, úgy elöntött a düh. Neki vetettem hát magam Verának. Kitéptem őt Luca karjaiból és a földre dobtam. Rámásztam és teljes erőmből többször rásújtottam az öklömmel Vera védtelen gyöngéd arcára. A vér csak úgy ömlött belőle, minden ütés után egyre jobban, már az öklöm is tiszta vér volt, egészen addig amíg egy pillanattól fogva már nem próbált meg védekezni. Minden másodpercben legalább kétszer megesküdtem magamnak, hogy most már abba hagyom az ütlegelést, de egyszerűen nem bírtam. De már késő is volt. Vera, ez a tökéletes, szemérmes isteni teremtés többé már nem élt. Tiszta lelke világoságát én oltottam el, mert ha az enyém nem lehet hófehér orcája, gesztenye barna haja, csillogó szeme és szent szubsztanciája, akkor senkié sem! Ettől a perctől fogva nem voltam többé hívő, nem is lehettem volna, hiszen a gondolataim és a vágyaim fölém kerekedtek. Egyetlen dolgon kívül semmi mást nem éreztem és ez a sajnálat volt. Sajnáltam magam, hogy nem lehetett enyém ez az szent teremtés, mely az én kezem által pusztult el, csupán azért, mert túl gondoltam a dolgokat. Már megint túl sokat gondolkodtam, ez volt az én egyetlen bűnöm! De a legnagyobb bűnöm is!
Anonim