Érzem a levegő izzó füstfellegét. Egész testem körbejárja, hátamon fut végig ez a markáns szagú szellembábu. Sóhajt, én beleremegek. Nyugalom!!- súgja. Én közelebb hajolok és fekete arcába vonzza testem, lelkem minden apró csodáját szipolyozza magába. Vannak percek, órácskák, néha napokat is, amikor a fojtogató mámor elenged. Ilyenkor Ő, kit nem nevezünk nevén, pihen. Eltűnik meghatározhatatlan időre, de édes álmából valami egyszercsak újra felébreszti majd. Ébred majd, hamarosan, mint téli álmából keledező, lassított felvételben mozgó susogó árny. Felugrik arcom tökéletlen térképére, megtapossa lágy vonásaim rendszerét, mint gyönge virágot tavaszi reggel egy arra menekülő őzbak. Jót akar valójában, életet menteni, a sajátját, de menekülés közben elveszíti az eszét és a lágyan ringadozó virág a széllel éjszakra indul, ahol hideg lesz, tél és minden rideg majd. Lelkem minden szeglete szilánkosra fagy, olykor egy hűvös fuvallat madártollként kap bele kiüresedett testem maradványaiba. Mikor csillapodik és terhétől szabadulván kiejt karmaiból, alámerülök a mélynek és a lét elviselhetetlen könnyűségével zuhanok a semmibe. Átesem egy feketelyukon, lebegek a csillagok között, látom bennük Magamat. Én vagyok az, teljesen egyedül és kiabálni kezdek, kezeim nyújtogatom, szinte már csápként használva őket. És mint egy megbénított embrió összekuporodva végül földet érek. Szemem kinyílik, megmerevedett testem köntösként kibomlik, így terülve el fehéres huzatom mocskos anyagán. Csak egy rossz álom volt…Esküszöm! – üvöltöttem, miközben csigolyáról csigolyára ülő helyzetbe gördítettem magam. Arcomon úgy futottak végig a könnycseppek, mint borult időben ablaküvegen az esőcseppek. Rövid időn belül apró mosolyra húzodott a szám. Milyen jó, hogy ez már csak a múlt! – motyogtam szipogva.
Pasaréti Piros