Ha ki kell szellőztetnem a fejem, mindig lemegyek a patakhoz. Sétálok a partján, hallgatom a csobogását, mélyen beszívom az illatát. Csend van, csak ketten vagyunk; a víz és én. Leülök, a lábfejem belelóg az ezüstösen csillogó patakba, és mikor előre hajolok a kezem is beleér. Lemosom róla gondolataim szennyét.
Van, hogy este is lemegyek. A patak hangjai olyankor felerősödnek, a szél is fúj. Ez megnyugtat, megállítja a fejemben cikázó gondolatokat. Azt viszont gyűlölöm, mikor ebben a rituáléban valaki megzavar.
Az egyedüllét életem nagy részét átszövi. Az iskolában a könyvek jobb társaságnak bizonyultak, mint az osztálytársaim. A munkahelyemen sem barátkoztam össze a kollégáimmal, nem járok ismerkedni és otthonról sem mozdulok ki gyakran. A patakpart az én legjobb barátom, az egyetlen szilánkja életemnek, ami boldoggá tesz.
Ma este sem tettem másként. A part nyugodt volt és magányos, a Nap már lemenőben volt, mikor odaértem. A fák levelei életlenül vetettek árnyékot a puha, zöld fűre. Ahogy a talpamat a zöld fűszálak simogatták, tenyeremmel pedig egy kemény fatörzsnek támaszkodtam, megláttam valamit egy bokor mellett. Először esküdni mertem volna, hogy csak képzelődöm, de hamar bebizonyosodott, hogy valami mocorog a bokornál.
A lény szőrös volt, és négylábú, talán egy kóbor macska. Nem is, inkább egy kutya, méghozzá pórázon. Nem vagyok egyedül. Ebben a tudatban már nem is tűnt olyan békésnek az egyébként teljesen nyugodt part.
A póráz másik végén egy vékony, sötét szemű, fekete hajú nő állt. Búskomor arckifejezéséből és ujjai görcsös szorításából ítélve nem lehetett jó a kedve. Vastag, hosszú kardigánt viselt egy rövid, fekete szoknyával, egy pár fülbevalóval, karkötőkkel és egy gyűrűvel kiegészítve. Ahogy egy kicsit közelebb merészkedtem megláttam, hogy a szeme fehér része rózsaszínes, arca enyhén puffadt. Biztos voltam benne hogy sírt, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom felvidítani. Odaléptem mellé, és igyekeztem megnyugtatóan a szemébe nézni, majd beszélgetést kezdeményeztem vele.
Másnap reggel a parton ébredtem. Bár a tegnap estét teljesen elfelejtettem, úgy keltem fel, mint aki a saját ágyában aludt. Gyakran előfordul velem ilyesmi, szóval meg sem lepődtem. A szomorú hölgy és a kutyája azóta már biztos messze jártak, csak azt nem értettem, miért maradt a parton, a bokrok alatt a póráz.
Végignéztem magamon. Ruháim koszosak és gyűröttek voltak, hűvös, vörös folyadékkal átitatva. Nem tudom mi lehetett az pontosan, de a kezeimen is csillogott a felkelő Nap sugaraitól.A patakhoz sétáltam. Levetettem szennyes ruháimat, kezeimet pedig a vízben megmostam. A kezeimről egész könnyen le lehetett mosni a vöröses anyagot, a ruháimat azonban elég erősen súrolni kellett. Negyed óra dörzsölés után azért nagyjából ki lehetett szedni belőlük, de még így is foltot hagytak.
Mindezekután hazasiettem, bezárkóztam, és lefeküdtem aludni. Forgolódtam, és az agyam akármennyire is pihenni akart, testem minden egyes porcikája ez ellen dolgozott. A szívem ütemesen lüktetett, a fejem fájt, mintha apró tűzijátékok durrogtak volna odabent, az izzadtság pedig patakokban folyt végig a testemen, és a hideg is rázott. A takaróm huzata teljesen átázott, a párnám kényelmetlen, és kemény volt. Végül a csatát az agyam nyerte, egyszer csak becsukódtak a szemeim, és végre ismét elcsendesedett a külvilág.
Órákkal később ébredhettem, de nem láttam az órát. Valaki kopogott az ajtómon. Erősen, mintha sürgős lenne, pedig még soha, senki nem látogatott meg. Fogalmam sem volt mi lehet ilyen fontos, de ahogy magamhoz tértem, a kopogás egyre inkább felerősödött. Az ajtó túloldalán egyenruhás férfiak álltak, felfegyverkezve. Egy papírt nyomtak a kezembe, majd hátrébb állítottak, és betörtek a házamba. Az A4-es méretű papír egy házkutatási parancs volt, az alján kék tintával egy számomra ismeretlen ember aláírásával. Nem tudtam, mi történhetett, vagy hogy nekem mi közöm lehet hozzá.
Egy nőről volt szó. Megtalálták a vérét a sarokba hajított ruháimon, majd további ellenőrzések után a körmöm alatt is. Szemtanúk bizonyítják, hogy velem látták utoljára élve. Velem látták utoljára élve a nőt a patakparton, pont ott, ahol felébredtem. Különös, nem láttam senki mást rajtunk kívül. Én tettem? Elvettem volna egy ártatlan ember életét? Nem emlékszem. És vajon minden egyes alkalommal, mikor a patakparton ébredtem, meggyilkoltam volna valakit? Mérges voltam tegnap, és korábban is, mikor társaságom volt a víznél.
Megbilincseltek és elvittek, annak ellenére, hogy végig azt ismételgettem: nem emlékszem semmire. Szörnyeteg vagyok? Bezártak, és nagyon félek, de legalább most már senki nem zavarhat, mert egyedül vagyok.
Kiss Boglárka Laura