A jelenlegi állapotom: krónikus álmatlanság és emlékezés. Keresem a hazugságokat a szépnek hitt percekben. Nem érek rá érezni, még a semmire sincs keret. Csak én vagyok, az egyre hosszabb éjszakák és a hazugságaink. Mintha meg sem történtek volna. Ilyen érzés szinten lenni? Nem vagyok üres és még lélegzek: ezek szerint ez valami új dolog, ami a határok között mozog. Egy kocsonyaszerű, rózsaszín féregnek képzelem magam, ami a mentális magasságok és mélységek között csúszik-mászik. Most éppen alagutat ások egy test belsejében, ami egykor a szerelmem lehetett. Véres és vonaglik, én pedig egyre beljebb jutok. Élvezem a szabadságot. Ritkán van megállás a völgyek és hegytetők folytonos egymásutánjában.
Talán jobban megértenél, ha tartanék egy részletes bemutatót. Egy kis földtörténet, topográfia meg egyebek. Igazából sosem akartál megérteni, de ha kérdeztél volna, talán ezt mondtam volna.
,,Üdvözöllek a magán bejáratú zuhanásomban! Én a szakaszok nélküli élet egy aprócska, kimaradt szilánkja vagyok, ami két félegyenesre bontja az egészet. Figyeljük meg a határaimat:
Néha nem érzek semmit. Olyan mély bennem az üresség, hogy szinte fáj. Súlytalan vagyok, lebegek és közben nevetve arra gondolok: ,,milyen nagyszerű is lenne így élni, méterekkel a föld felett”. Itt a könnyeim esőcseppekké válnak, értelmet nyernek. Körülöttem minden selymes és hívogató. Angyalszerű villanásokkal táncolok. Nincs köztes idősik, nem létezik az a pillanat az élet és a halál között, amiben minden reggel találtam magam. Itt minden biztos és semmi sem felesleges, ugyanakkor minden az. Szeretek itt lenni, a helyen, ahol már semmi se számít.
Néha túl sokat érzek. Olyankor feltámad a szél, érzem a vihar mélykék illatát. Huzat ostromolja a falakat. Terek és hegycsúcsok csapódnak egymásnak a fejem felett. Nem látom, csak hallom őket. Én a sötétségben fekszem, cafatokra tép a végtelen és a hangzavar. Minden túl sok. Én vagyok túl sok. Túlcsordulok. Fulladok. Ilyen a szeretet? Te is ezt érzed, ha rám nézel, ha rám néznél? Nem fér el bennem az élet, imádok adni belőle és jut is mindenkinek. Csak próbálok súlyt veszteni, hogy feljebb jussak. Próbálok adni, de ezt képtelenség viszonozni. Túl sok. Csak kell pár ,,esküszöm,, meg ,,képzeld,, és én már át is adtam magam. Ajándék vagyok, amin nincs tulajdonos, se címzett: magamat kell kiszállítanom, a házszám ismeretlen. Ezt a sok gondolatot és szeretetet mégiscsak át kell adnom valakinek. Annyira szeretnék esélyt kapni. Szeretném, ha valaki megszabadítana végre ettől a tehertől. Jöhetne valaki, akiért érezhetek, de úgy igazán és szívből. Csakhogy az én szeretetem nehéz. Az én szeretetem ára, hogy a szinteden tartasz. Hogy madzagon fogsz, mint egy léggömböt, hogy el ne szálljak vagy épp két kézzel tartasz a futóhomok felett. A szeretetem ára, hogy viszont szeretsz. De úgy igazán, szívből.
Te nem szoktad azt érezni, hogy nem létező szintek határán mozogsz? Hogy a tér, aminek a közepét keresed, végtelen? Talán nem létezik a lebegés és a fulladás közti pillanat. Talán végletekben élek és így kell szeretnem.
Mikor éreztem a kezedet a kezemben, az az érzés lett az egyetlen valóságom. Abban a percben tudtam, hogy mi a különbség fulladás és lebegés között. Mert te annyira szinten vagy. Ha hinnék még az időben, akkor abból az időpillanatból kifordíthattam volna a világot.
Persze most már tudom, hogy semmi sem biztos. Tudom, hogy egy ember sem lehet mérföldkő a végtelenemben. Senki. Még te sem.”
Hogy mi most az én mentális létem? Eddig azt hittem, hogy csak lebegés és fulladás létezik, de ez a most valami egészen más. Nem érzem magam a kettő között, de egyikhez sem vagyok közelebb, mint a másikhoz. Ez egy új sík, egy új perspektíva. Kívülről nézek befelé.
Tudom, hogy lesz majd más. aki rám néz. Aki komolyan is gondolja. Most úgy érzem magam, mint akit félre dobtak, mint aki kitért a pályájáról. Kibillentettél és most nem tudom, hogy holnap a semmi vagy a minden jön-e. Legalább érezhettem egy kicsit. Megláttam, milyen a te szintedről felfogni ezt az egészet. A csókod reményét még magamon hagyom egy kicsit…míg nem jön valaki más, hogy elfeledtesse. Úgy igazán, szívből.
Kreisch Natasa Alexandra